A vidéki színész magánélete a művészbüfére korlátozódik

Ezt egy vidéki színész mondta egyszer. S ha eddig kicsit kételkedtem is a kijelentés valóságtartalmában a tegnap esti Othello Gyulaházán megerősített benne.

Hatvanas évek Magyarország. Vidéki társulat. Operett dögivel, mert a zenés színházra megy a néző (ez lényegében máig nem változott). Csehszlovák vendégíró és Karel Gott. Na, meg a büfé.

Harmadik figyelmeztetés, mindjárt kezdődik az előadás. Fejvesztett rohanás, káosz, de mihelyt felmegy a függöny minden tökéletes. Minden, amit a néző lát. De mi most nem nézők vagyunk, a kulisszák mögül lessük a történéseket. És a káosz marad. 

Nem csak abban nem lehetünk biztosak, hogy  mi mik is vagyunk, a szereplők valódi énje ugyancsak rejtve marad.  Pedig ez tenné igazán izgalmassá az előadást, ha elkülönülve látnánk a színészt  a színpadon, a büfében és a magánembert otthon. A határok viszont összemosódnak, ami élesen megmarad, az az operett.  A színpadon a Csárdáskirálynő. És az operett folytatódik a büfében és a hálószobában egyaránt. A személyes tragédiák nem kerülnek felszínre, csak egy-egy villanás erejéig. Pedig borzasztóan érdekelnének ezek az emberek: az igazgató, aki már rég letett arról, hogy a „magasabb kultúra” felé terelje a nézőközönséget. Fiatal színészek, akik elől minden lehetőséget elvesz tekintélyelvűség. A kiöregedett táncos-komikus, aki nem hajlandó elfogadni az idő múlását és átadni a helyét. És a friss diplomás rendező, aki képtelen világmegváltó terveit (avantgárd hülyeségek, meg  Sztanyiszlavszkij vagy ki a fene) megvalósítani a társulattal, pedig elméletben a Vas utcában minden olyan szépen működött. A megnyitón még közli a társulattal: ócskák vagytok, porosak. Utána elveszik a magabiztosság: ámul, megalkuszik és körmöt rág.  Valószínűleg egy év múlva jobban fog visszavágyni Budapestre, mint Irina Moszkvába. Az Othello végül megszületik modern vízióként (avantgárd és Szanyiszlavszkij kipipálva), teltházzal, majd vízbe fúl. Az ellentétek elsimulnak, a vége happy end. Más nem is lehetne, hiszen győzött az operett Shakespeare felett, és ez a műfaj móka és kacagás. És Tánc!

Welczenbach Luca