Annyi amennyi.

Milyen az, mikor nincs egy külső szem? – hangzott el fő kérdésként. Viszont van. Sőt egy legenda is létezik ezzel kapcsolatban. „Egymás külső szemei voltunk” – mondta Áron, míg Csillától azt a választ kaptuk, hogy „Áronnak nagyon nehéz volt bent lenni és kívülállóként is nézni a darabot. Inkább a belépés jelentett számára gondot.”

A verejtékes munka meghozta a gyümölcsét, hiszen addig próbálták építeni az előadást, amíg sajátjuknak érezhették. Mégis mindegyik alkalommal a színészek felfedeznek új dolgokat és megértenek olyan apró jelentéseket, melyeket addig még nem sikerült.

Hogyan kerül közel hozzánk egy ilyen történet? Lehet empátia kérdése: az árvaház témához könnyű kapcsolódni, viszont ebben az esetben a játék és a humor teszi közelivé, a történet különös formában belopózik a „nézők bőre alá”. Irén, Bernadett és Judit ugyanaz személy, a közönség ennek felismerésére oldódott fel, hiszen ettől a pillanattól kezdve érződik igazán, hogy nem csak egy tragikus történetbe lépett be. Nehéz átköltözni egy másik ember életébe, az identitáskeresés problémája nem oldódik meg.

A színészek nem próbáltak többé válni, csak átadni a nézőknek azt, amit ők elképzeltek: „A színház annyi, amennyi”. Minden bizonytalan, mozgásban vannak a szexuális preferenciák. A térről: az asztal volt az egyedüli biztos dolog, nagyobb kellett, hogy legyen, mint az átlagos asztalok. A többi ez után adódott hozzá. A tárgyak vándorlása, például a kövekkel megtöltött kabát érdekes pecsétet nyom az előadásra: „Nem tudom eltörölni a terheimet, de tudok viszonyulni hozzá.”(Csilla) Ebben rejlik a történet és az előadás kulcsa.

Nagy Melinda-Júlia