Csénépé és funkcié

Ez egy fesztivál. Itt nem mindegy. – hallom, miután a csaknem öt órát tartó Kolozsvár–Udvarhely stoppolás után végre megérkezem a színház egyébként pazarra átalakított előcsarnokába. Ugyanis elrontottam az űrlapkitöltést: a kárté dé idéntitáté helyett a csénépém betűit rajzoltam be a nevem mellett üresen ácsorgó négyzetbe. Tehát, ez nem mindegy – hallom, miután azt mertem feltételezni, hogy nekem aztán mégiscsak mindegy lenne, hogy a szériaszámom vagy a csénépém után azonosítanak. De nem mindegy!, jött a most már gesztust is kísérő hang: új, frissen nyomtatott papír várt valamelyik előadás díszletéből újrahasznosított előcsarnoki asztalon, a háttérből meg arra ösztönzött a Magashegyi, hogy dugjuk be valami újba az ujjunk. Kakaót igyunk és csókolózzunk. Nagyon jó ötlet! Nagyon jó ötlet ez, Bíborka, csak most nekem muszáj beírnom ide a szériaszámomat, mert hanem én itt nemhogy kakaót inni, de még fesztiválozni sem fogok, mert nem vagyok képes normálisan beiktatni magam a rendszerbe.

Dehogynem, képes vagyok rá!, mondom, s kezdem: HR …… A Hargita lábához pedig a számokat is odavésem, oda hát, szépen sorban egymás után, nem csak úgy összevissza, hanem szépen sorban, mondom is nekik: ne haragudjatok, de itt most szabályok vannak. Nem lehet ficánkolni, nem úgy megy, hogy az elsőből lesznek az utolsók. Tudom, kedves nyolcas, máskor megengedtem, hogy átsétálj a szomszédba, kitúrd a helyéből a hatost, komolytalanabb helyeken. De most rendesen kell viselkedni, mert itt nem mindegy! 

És már indulna útjára egy megkönnyebbülésről árulkodó sóhaj, de megállítja valami: rám kacsint a Funkcié nevű fehérség. Vár. Azt várja, hogy legyek szíves, és írjam be már, hogy mi most nekem itt a funkcióm. Hát, blogszerkesztő – mondom naívan. Blogot fogok szerkeszteni, a blogot pedig a blogszerkesztők szerkesztik. Ehhez nem fér semmi kétség. Majd az eszmefuttatásommal teljesen megelégedve igyekszem megszülni a b betűt, de valami azt súgja bennem, hogy ezt azért hangosan is közölni kellene a világgal: akkor a funkcié az blogszerkesztő, mutatom a legnagyobb körültekintéssel megfogalmazott identitásomat.

Nem, nem, nem! Oda azt kell írni, hogy dramaturg! 

Dramaturg!? Én nem vagyok dramaturg. – jelentem ki határozottan, s most talán még eltökéltebben ragaszkodom állításomhoz, mint az előbbi mindegyemhez, mert úgy gondolom, most tényleg arra a pontra érkeztünk, ahol már nekem sem mindegy. 

De, hát cikkeket is írtok nem? De! Cikkeket, azokat írunk, (így hát nem lehetünk dramaturgok!) folytattam volna, de: Ha cikkeket írtok, akkor dramaturgok vagytok, legalábbis oda azt kell beírni, hogy dramaturg.

Ez az a szint, ami engem már meghalad, döntöm el, s megalkudva az egész világgal, elfogadom: dramaturg vagyok, aki cikkeket ír. 

Barátkozom az új helyzettel, igazán barátkozom, s mondogatom magamnak: dramaturg. A fejemet pedig lehajtom: megnézem magamnak ezt a dramaturgot, mert még nem ismerem! Identitáskeresésem kellős közepén azonban a következő szavak ugrándoznak a szemem előtt: teatrológus-hallgató. 

Pár másodperc fagyhalál. Teljes sötétség. Aztán már mindent értek: teatrológus-hallgató, aki blogot szerkeszt, cikkeket ír, és éppen ezért dramaturg. Minden világos.

Így indulok el Bernadetthez, aki se nem Bernadett, végképp nem Irén, és sajnos Judit sem, de lehet, hogy egyszer majd elutazunk ketten Angliába, és ott lakunk a Buckingham-palotába’.

Deák Kati