Fantázia vitamin

Az Ovibrader esetén abba a gödörbe esek, hogy honnan is nézem az előadást. Nem tudok hozzányúlni, a pozícióm függ a műfaj meghatározásától. Kocsmaszínház, felolvasó színház, színház. Az Ovibrader azért is jó, mert túllép a dráma tartalmi kérdésein. Nemcsak egyénre vonatkozó, nézőre ható gondolatokat közvetít, azt megteszi a szöveg is önmagában. Meghagyja a szöveg szabadságát, végezze a dolgát, s az előadás felépítése, formája színházra vonatkozó kérdésekkel foglalkozik. 

A határfeszegetést mindig valami túllépésének gondoljuk és elfelejtjük, hogy visszafele is vannak korlátok, melyekkel érdemes foglalkozni, hogyha érdekel minket a folyamatok közti állapot. A játék megpróbál a felolvasó színházon túlra lavírozni, viszont vigyáz, hogy ne érjen el a konvencionális előadásig. Ott marad a színészek kezében a szövegkönyv, támaszkodhatnak rá, közben jelzésszerű gesztusokkal kísérik a szöveget. Színházi szempontból izgalmas végigkövetni, hogy a szöveg hol engedi meg ezeket a parányi gesztusokat, hogyan működik ez a hullámzás. Ez a módszer nemcsak a szöveg szerkezetéről és működéséről árul el többet, hanem a színészi játék építéséről, illetve a szöveg és a színészi játék közti viszonyról is. Megsejthető, hogy hol mozdul át legkönnyebben az elmondott tartalom gesztusba, hol tud megszólalni a szöveg önmagában, és mi a gyengesége, amit csak színészi jelenlét tud megoldani. 

Ez a kísérlet a néző irányába is barátságos, hiszen az önreflexív keresés őszintének és alázatosnak bizonyul, egyenlő félként bánik a néző jelenlétével. Az előadás térválasztása is szimpatikus, hiszen biztonságot nyújt mindkét fél számára, a kocsma helyett egy színházi tér kezdetből adna egy olyan keretet, ami nem engedné, hogy a tartalomhoz másként viszonyuljon a közönség. Valószínűleg ezért vonzza a fiatal réteget is, hiszen így lemossa magáról az oktató jelleget. 

Meglehet, hogy ez e kísérlet egy járható út úgy a színész, mint a néző szempontjából. Legtöbbször a hitelesség a legnagyobb probléma. Viszont a megformált karakterek mögött sokszor kikopnak a rejtelmek, így nem marad semmi a néző számára, ami megfejthetetlen. Az Ovibrader engedi a nézőnek, hogy ő is dolgozzon, nem ad a kezébe egy megoldást, hanem visszaadja a fantázia lehetőségét. Ugyanakkor a színészeket sem helyezi a befejezett biztonságos pozíciójába, formailag megengedi, és követeli, hogy dolgozzanak vele. Nincs egy végtermék, hanem folyamat van, melyet állandóan lehet újra gyúrni. A módszer egy gyógyír lehetne, hogy visszakapjuk azt a tapasztalatot, melyet a mai környezet elvesz tőlünk, mikor a tátott szájunkba adja a megrágott húst. A bizalom, amivel az Ovibrader kezel engem, azt sugallja, hogy részese lehetek, nekem is van dolgom ebben az eseményben.

Biró Réka