Komámasszony, hol a…

Már két napja anekdotázgattunk a szöveg kapcsán. Vártam. Nem, nem azért, mert kíváncsi voltam, milyen lesz egy magyar szerző szövege román színészek szájában és román rendező kezében. Ezen már rég túl vagyunk. Aztán kb. 15 perc után rájöttem, hogy nem a stukker, a komámasszony hiányzik, a stukker viszont nagyon is megvan. Kár, hogy nem nálam. 

Sokan és sokféleképpen beszéltek már a hatalomról és a hatalomra kerülés veszélyeiről. Ugyanezt teszi a craiovai színház társulata is, akik Görgey darabját a Komámasszony hol a stukker-t adták elő Mircea Cornişteanu rendezésében.  Öt sztereotipizált figura, hogy teljes legyen a társadalmi kistükör, egy fegyver, hogy mindenki értse a hatalomra való utalást, és íme, egy minden lépésében előre kiszámítható előadás. Nem tud meglepni. Nem is igazán akar. Dramaturgiai szempontból végtelenül egyszerű a képlet. A variációk egy témára elvéből kiindulva a pisztoly, avagy a hatalom kézről kézre jár, szinte már didaktikusan szájba rágva azt, amit amúgy is tudunk már, mindegy, hogy kinél a hatalom mindenki elsősorban a maga érdekeit nézi. 

Hogy oldja az ismétlődést, megpróbálja a figurákra helyezni a hangsúlyt, de valahogy belőlük sem lesz több mint a mesékből, anekdotákból, viccekből és képeslapokról ismert sztereotípiák. A kivesző félben lévő arisztokrata, világmegváltó eszmékkel játszó entellektüel, a feltörekvő talpnyaló, a mezőn kaszálgató paraszt és a bunkó böjecás de kártier. Bár kétségkívül Görgey figurái jól megírt, sok játékra lehetőséget adó karakterek, az előadás nem él a szöveg által kínált lehetőségekkel. Újra és újra visszatérő poénokból és helyzetkomikumból építi fel az előadást, amelyek egyre inkább kifáradnak, magával rántva a mélybe a néző lelkesedését, az előadás feszességét és a szöveg érezhető, de ki nem használt mélységeit is. A rendező megváltoztatva a szerző eredeti koncepcióját gondolta jól odacsap a végére, visszamenőleg teremtve meg az előadás lényegi „mondanivalóját”, üzenetét. Nincs szabadság, az ajtón túl sincs más, mint ami odabent, önmagába zárt világ és rendszer ez, ahonnan nincs menekvés. De ekkor már nem érdekel.

Nem állítom, hogy bűn az, ha egy előadás szórakoztatni akar és végre nem önsajnálóan vagy kifele mutogatva beszélni azokról a problémákról, amikről már mióta csak léteznek társadalmi formák és berendezkedések, mindenkinek volt ilyen vagy olyan véleménye. De miért nem lehet ennek egy finomabb és izgalmasabb formát találni, túllépve végre a térdcsapkodós poénkodáson?

Orbán Enci