még egy fröccs

A tavaly útjára indított drámapályázat három legjobb drámájának felolvasására kerül sor a találkozón. Tegnap a Megérkezés Totoposzban-t hallhattuk, amelyet beszélgetés követett. Mitől kortárs a kortárs? – tették fel többen a kérdést. Attól, hogy él a szerző – vágták rá gyorsan, elhallgattatva így azokat, akik nem csak ennyit gondolnak a kortárs fogalmáról.

Nem érdekel minket, mit mond az értelmező szótár, az viszont igen, mit mondanak erről azok, akik mondanak valamit.

A Bányavirág esti előadása után Tóth Árpád színész-rendezőt csíptük el az előcsarnokban. Mondom neki, érdekel, hogy mi a véleményed a kortársról, mire ő: kérdezz, jó? Csináljuk azt, hogy kérdezel, s akkor beszélgetünk.

─ Kortárs-e számodra a Totoposz?

─ Ha szárazra vesszük a kortárs fogalmát, akkor ez a szöveg kortárs. Él a szerző. A Totoposz megállja a helyét a drámairodalomban, de mint színpadi mű kevés. Érdektelenné válok vele szemben.

Ha történelmi drámának fog neki egy író, akkor úgy kezdje, hogy ahhoz képest, amit eddig megírtak, mit tud adni számunkra az új szöveg. A Totoposz története ugyanaz, mint Sütő Egy lócsiszár virágvasárnapjának, csak a körítés más. Újat viszont ma nekem nem mond.

A kortárs akkor jó, ha most tud velem foglalkozni.

─ Témától függetlenül?

─ A Totoposzban sem a magyarság témájával van bajom. De, ha már az erdélyi magyarságunkat kezdjük osztani-szorozni, akkor ma sem vagyunk jó helyzetben. Ezen kellene gondolkodni, kérdéseket kellene feltenni a jelenlegi helyzetünkre vonatkozóan: mi van most velünk?

─ A beszélgetésen elhangzott, hogy ha a szöveg önmagában nem is tűnik kiemelkedőnek, egy jó rendező azzá tudná tenni.

─ Édesanyámnak és nagymamámnak igen. A Totoposz témája a fiatalokat viszont nem tudja megfogni. Szerelmi történetnek még esetleg fel lehetne használni. Érdekes háromszöget vezet végig. Ezt a helyzetet azonban Székely Csaba a Bányavirágban sokkal jobban megírta.

Nem hiszem, hogy ez a kortárs irodalom. Ez a saját magyarságunk elsiratása, még egy fröccs, ami arra emlékeztet, hogy minket mindig sárba tiportak. Az Osztrák─Magyar Monarchiás történet túl régi ahhoz, hogy ma erről beszéljünk.

─ Ha te lennél a drámapályázat kiírója, szabnál-e kritériumokat? Ha igen, milyeneket?

─ Csak erdélyi vagy esetleg kisebbségben élő magyar drámaírók küldjenek pályaműveket. Engedjük őket érvényesülni, mert kevés a nem magyarországi szerző.

─ Igen, de a beszélgetésen elhangzott, hogy Erdélyben Visky után senki nem mer drámát írni.

─ Lehetőségük sincs arra, hogy írjanak. Nem figyelünk rájuk. Székely Csaba is véletlenül lett híres. Az is igaz, hogy félnek az emberek. Nem mernek írni. Ha le is írják, nem merik megmutatni.

A dráMÁzat arra jó, hogy előkerültek a fiókból a poros kéziratok. Jeligés volt, ezért sokan arra gondoltak: most hátha.

─ Akkor is kell foglalkozni a kortárs drámákkal, ha rosszak?

─ Amíg téged nem érint meg a kortárs, addig ne foglalkozz vele. Ha ma téged Csehov érdekel, akkor Csehovval kell foglalkozni. Mindig azzal, amiről úgy gondolod, akar tőled valamit.

─ Van-e olyan kortárs téma, ami téged érdekel, de nincs róla dráma?

─ Arra vagyok kíváncsi, hogy a gyermekek mit gondolnak rólunk, felnőttekről. Velük szemben abszolút lépéselőnyben vagyunk. A felnőttségünkből adódóan megtehetjük, hogy hangot adunk a róluk való véleményünknek, viszont ezt egy gyerek nem tudja megtenni.

─ Érdekes lenne dokumentarista stílusban beszélni erről a témáról.

─ Igen. Vannak mesék, de azok mesék. Mélyrehatóan kellene ezzel foglalkozni, pszichológiai tanulmányokat felhasználva, majd konkrét történetbe belefűzve. Ennek őszinte dolognak kellene lennie. Ha jól tudom, ilyen még nincs, és kíváncsi lennék rá.

Az Ovibraderbe beleszerettem. Az is ezt tárgyalja, csak nem a gyermekek irányából közelíti meg a problémát, hanem kívülről mutat rá. Holnap meglátjátok.

kérdezett Deák Kati