Ez a szerkezet elkerülhetetlenül példabeszédszagú, s az már az alkotók
felelőssége, hogy elhitessék velünk, nézőkkel: nem csak egy újabb tanmesének
vagyunk a részvevői.
Vágylistával indulunk áruházba. Vágylistával járunk színházba. Felszívja-e
az első percekben a porszívó az elvárásainkat? Igen, ha a termék (áru/előadás)
annyira el tud varázsolni, hogy elfelejtsük, mit akartunk látni.
Ha eltűnik a listánk, együtt haladunk ezzel az új világgal, viszont ha a
zsebünkben marad, folyton azt kérdezzük: tényleg ez kell nekünk? Amikor
belépünk egy (jó) mesébe, elfogadjuk annak öntörvényű szabályait, és már nem
akarunk reálisan gondolkodni. Viszont ha a figuráról nehezen hiszem el, vagy
egyáltalán kétségeim vannak afelől, hogy ennek a világnak a szerves része, nem
tudom élvezni a mesét.
A Furnitur című előadásban a
technikusoknak elvont figuráknak kellene lenniük, a koncepciónak ez a szándéka
világosan látszik. A színészi játék azonban realista, sem a mozgás, sem a
mimika, sem a hang nem mozdít ki önmagam valóságából. Gavril (Páll Gecse Ákos)
még próbálkozik az elvontabb hangszínnel, testét viszont nem használja.
A szereplők fiktív figurák, s ez megkövetelné, hogy stilizáltak legyenek.
Ezért működnek az Após (Bandi András Zsolt) és az Anyós (Éder Enikő) páros
jelenetei. Vinnai drámájának nyelvezete nem a realista játszás felé mutat,
hanem lehetőséget ad a karakterek elemeltebb síkon való megközelítésére. Bandi András
Zsolt és Éder Enikő a legapróbb részletekig kidolgoz, és tudatosan végigvezet
egy, a darab szerkezetétől nem idegen, élvezhető játékot.
A Lánynál (Magyari Etelka) is ugyanaz az eldöntetlenség marad bennem, mint
a technikusok esetében. Reális figurát hoz a színész, pedig ő is ugyanannak az
álomnak a szereplője, mint az Após és az Anyós.
Az előadás (színházi) klisék újragondolása. A tükör-szimbólum banális,
használatának pontosan felépített íve viszont újraértelmezi a tükröt mint
érvényes színházi kifejezőeszközt. A stilizált tükörtörés első alkalommal még
röhejes, a törést illusztráló hangeffekt amatőr és kényszeredett megoldásnak
tűnik. A folyamatos ismétlés viszont, valamint a tükör más közegbe helyezése (a felső tükör mögött megjelenő
technikusok, a Gyerek tükrös játéka) kitágítja az értelmezési mezőt. A
legvégére azonban kifárad a tükör és
önigazolásnak hat a nézőkre való tükrözés.
Az egyébként kidolgozott musicaldalok kezdetben felpörgetik az előadást, de mert ugyanazok az elemek ismétlődnek bennük, unalmassá válnak. A táncos-dalok betétek már-már a végletekig feszítik a néző tűrőképességét, a teljes „giccsé válás” határán viszont Shurman (Kiss Attila) reakciója rafináltan kizökkent. Belefáradva már az egész musicales történetbe megkérdezi: Most tényleg kell énekelni?
Többé teszi az előadást, hogy ki tud lépni saját koncepciójából, és
újraértelmezni képes színház műfajokat. Ezek az önreflexív motívumok aktív
nézői részvételt feltételeznek, újat mutatnak. Nevettetnek. Ilyenkor
elfelejtjük, hogy a zsebünk mélyén valahol ottmaradt a vágylistánk.
Deák Kati
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése